"Túlélni és győzni!"

Akkor teljes az életed, ha minden egyes nap nevetsz, használod az eszed, tehát gondolkodsz, ugyanakkor mindegy az örömtől vagy bánattól, de könnyezel is. Mindezen felül az álmaid és emlékeid is hozzád, a mindennapjaidhoz kell, hogy tartozzanak...

/ Jim Valvano = Jimmy V/

Anno - a '80-as években - "fiatalság-bolondság" korszakomban, a 173cm-es "szédítő" magasságommal és az átlagos kosár-tudásommal irányítóként nem tartoztam a legjobbak közé. Az alapokat egykori kedves földrajz tanáromnak, Doba Gyula általános iskolai igazgató Úrnak köszönhetem. A középiskolában pedig Szikszai György testnevelés tanár Úr vett többünkkel együtt („fickókat”) a szárnyai alá. Imádtam kosárlabdázni. (Sziki' tanár Úr 3 kategóriába sorolta a tanítványait: "trotty" - "lekvár" - "fickó".) Akkortájt játszottuk ezt a labdajátékot suliban, utcán, szinte a nap bármely percében kaphatóak voltunk egy derbire. De jó volt nézni a TV előtt ülve, vagy akár a pálya széléről is. 

Hovatovább büszkén elmondhatom, hogy gimnáziumi (DSK) éveimben Slominski Zbigniew irányítása alatt pár alkalommal volt szerencsém együtt edzeni anno néhány Zetés legendával is. Ráadásul 1988-ban szurkolóként, barátaimmal együtt személyesen is részese lehettem a ZTE első „dupla arany” (Magyar Bajnok és Magyar Kupa győztes) örömének. (Az öröm csupán gyenge kifejezője annak, amit akkor éreztünk, éreztem.) A többi (1990 és 1992) Magyar Bajnoki címről már nem is beszélve…

A kosárlabdát, mint a számomra legszentebb és legkedvesebb sportot, amelytől úgy érzem annyi mindent kaptam, egészen a fősulis éveimig – sőt még azt követően is - rendszeresen játszottam, az iskola és a helyi (Városkörnyéki Bajnokság) csapatok keretein belül, avagy csupán kedvtelésből, kikapcsolódás gyanánt az akkor még gyermekcipőben járó "Streetball"-ok alkalmával a barátokkal, haverokkal...

„Annyi mindent kaptam” a kosárlabdától: csodálatos órákat, perceket, barátokat, ismerősöket, sporttársakat, tanárokat, edzőket vagy egyszerűen "csak" nagybetűs EMBEREKET - szinte minden korosztályból. A kosárlabda „mezei felhasználójaként” megtanított egymás, az ellenfél és magának a csapatjáték, végső soron a SPORT szeretetére, tiszteletére. Testközelből mutatta meg a harc, a küzdelem, a győzelem és vesztés mindennapi érzéseit.

Hosszú oldalakon (közhelyeken: nemes alázat, kitartás, erőnlét stb.) keresztül sorolhatnám azokat a számomra mind máig fontos emberi értékeket, érzelmeket, tulajdonságokat, illetve szívmelengető kedves emlékeket, amelyeket közvetlenül vagy közvetve a kosárlabdának köszönhetek.

A részletek helyett csak egyetlen szót engedjetek meg nekem, amelyben azt gondolom, minden benne van: „SZERELEM”

Elismerem, mint bárki más (önhibámon kívül és tudom, néha önhibámból) az álmaimat sutba vágva én is nagyon sokat változtam, talán meglehetősen rossz irányba, de úgy érzem, a körülöttem lévő világ valahogy mindig mérföldekkel előttem járt és előttem jár mind a mai napig...

„A tehetség nyeri a meccset, de a csapatmunka és az értelem nyeri a bajnokságot.”
(Michael Jordan)

Végül egy, még gimnazista diák koromból származó, azt gondolom ide illő, kedves kosaras történet:

A Zrínyi Diák Sport Körének kosárcsapatával 1986-ban  Szombathelyen játszottunk DSK országos döntőt egy budapesti gimnázium „DSK”-nek álcázott, ám valójában az akkori "MAFC" "hivatásos" ifi csapatával; ezt - a sajnos vesztes meccset - követően pedig a Pannonhalmi Bencés Gimnázium kosár-csapatával kerültünk össze a 2.-3. helyért ...

/Halkan megjegyezném, hogy akkoriban még szinte kötelező jelleggel -"minden áron" - fővárosi csapatnak kellett megnyerni minden egyes országos kupát, ezért jött el Szombathelyre a MAFC. Gondolom, ezek után nem nehéz kitalálni, hogy ki lett a bajnok Szombathelyen!/

Kiváló edzőnk, Szikszai tanár Úr vezetésével – ismerve az akkori kosárlabdatudásunkat - kifejezetten az arany érem megszerzéséért mentünk Szombathelyre, de sajnos felszabadult öröm helyett szó szerint sírás lett a vége a részünkről....

Mivel a döntőben hatalmas csatában kikaptunk a nálunk jóval erősebb „hivatásosoktól „ és ahogy már fentebb említettem, nekünk a 2. hely nem kellett, ezért az ezüst meccset - szándékos gyenge játékkal - átjátszottuk a pannonhalmi pap növendékek lelkes csapatának....

Az eredmény kihirdetésének napján a pannonhalmi gárda nagy nyilvánosság előtt  ünnepélyesen, szemmel láthatóan őszinte tisztességgel - azzal a mondattal, hogy a 2. hely bennünket illet - vissza adta nekünk az ezüst érmet.. (Természetesen nem fogadtuk el!)

Azt a felemelő pillanatot soha sem tudom kitörölni a múltamból, és keserédes emléke még ma is könnyeket csal a szemembe….

Ennyi!..... BenMar